2. fejezet Városi élet 2. rész

- Min lepődtél meg ennyire? - kérdezte tőlem az idegen - Azt ne mond, hogy nem tudod, mit tartasz a kezedben!

- Nem igazán, de az már biztos, hogy nem hagyom, hogy megszerezd! - nevettem rá, majd futni kezdtem, ő pedig követett.

- Ezt az íjat keresem, már vagy... mióta élek! Nem teheted meg, hogy csak így elszaladsz vele, az engem illet! - üvöltötte utánam.

- Sajnálom! - mondtam, majd tovább futottam, egyenesen egy ház háta mögé.

A falhoz dőltem, majd megpróbáltam minél halkabban levegőt venni. Az árnyék, melyben álltam, tökéletes hőmérsékletet adott, éreztem, hogy a szívdobogásom kezd lelassulni, majd oldalra pillantottam, hogy látok-e valakit, de senki sem állt ott. Ami azt illeti, túlságosan is nagy volt a csend. Kiléptem, hogy meggyőződhessek róla, valóban egyedül maradtam. Túl egyszerű lett volna.

Úgy tűnt, tényleg feladta, szóval visszafordultam, mikor valaki megragadta a csuklómat.

- Meg vagy! - kiáltott a fejembe, én pedig sikítani kezdtem, majd megrúgtam, de állta a fájdalmat, továbbra sem engedett el.

- Eressz el, vagy megjárod! - próbáltam a fenyegetőzéssel.

- Nem foglak. Most pedig elveszem azt, ami engem illet.

- Minek neked, ha még lőni sem tudsz.

- Pár percen belül én nagyobb hasznát veszem majd, mint te tudnád.

- Haha. Ahhoz végezned kéne velem, hogy jobb lehess.

- Pontosan.

A következő pillanatban a sárkány a vállamra hajtotta a fejét, éreztem, ahogyan a szájából kifolyó nyál végigcsurog a karomon. Összeszorult a gyomrom.

- Hmm.

- Mi van?

- Megkegyelmezlek.

- Megkegyelmezel? - nevettem el magam - Akkor se tudnál bántani, ha akarnál.

- Dehogynem! - húzta elő a kardját, mire a sárkánya egyszerűen rá üvöltött, nekem pedig elállt a lélegzetem.

- Nocsak, fordult a kocka?

A srác elengedte a karomat, hármat hátra lépett, majd a fejét fogva kezdett el magyarázni nekem.

- Nem is sejted, hogy mennyi erő rejlik abban ami a kezedben van!

- Nem, de talán itt lenne az ideje, hogy elmagyarázd.

- Minek?

- Szerintem itt most én kérdezek. Nálam van az, ami kell neked, és úgy tűnik a sárkányod is eléggé a szívemhez zárta magát.

- Nehogy azt hidd, hogy ettől különleges vagy - kezdte nem túl udvariasan - Ami a kezedben van, az egy sárkányíj. Hatalmas erő rejlik benne, mely képes minden sárkányt maga mellé állítani. Amíg az nálad van, a sárkányok is "nálad vannak". Nekem évekbe telt, hogy egy sárkányt megszelídítsek. Azt hittem, könnyebb lesz, de nem.

- Miért akarod, hogy a sárkányod veled legyenek? Tán felkelésre készülsz?

- Ha tudni akarod, igen. Ez a nép régóta rettegésben él a király miatt, aki kedvére ölet meg akárkit, és vezeti háborúba az embereit. Azt hiszi, minden az övé. Gondolj bele mi lenne akkor, ha megtudná, hogy létezik ez az íj.

- Hogy lehet, hogy nem tudja? Ha te tudod, talán ő is tudhatja. Lehet, hogy egyszerűen csak nem érdekli.

- Először is kikérem magamnak ezt a hangnemet! Nem egy kis senki vagyok, hogy ilyet mondj. Ha tudni akarod, apám a király segítőjeként dolgozott, ami miatt az egész családunk  a palotában élt. Így volt időm a királyi könyveket bújni. A palotában egy öregember megtanított olvasni. Apám helyett apám volt. Tőle hallottam az íjról. A király azonban bolondnak tartotta, igaz sok sületlenséget hordott össze, mégis bíztam benne, hogy ez igaz lehet.

- Mi lett az öregemberrel?

- Kivégeztette. Így minden tudás, mely az íjról szól, vele együtt halt. Egészen mostanáig.

- És a szüleid?

- Miután kivégeztették az öregembert apám ellen fordultam, amiért hagyta, hogy egy ártatlan személyt kivégezzenek. Egészen addig, míg végül apám mellém állt. A király nemtetszését lefejezéssel válaszolta. Anyám ugyan erre a sorsra jutott. Én ugyan eltudtam szökni, de a családom nélkül úgy éreztem, nem élek tovább. Akkor kezdtem el a sárkányidomítást. Minden katona a király mellett áll. Félelemből, vagy tiszteletből az már mindegy. Képzeld csak el, mi lenne, ha az én oldalamon állnának a sárkányok. Verhetetlen lennék!

- Tehát király akarsz lenni?

- Igen. Egy erős és igazságos király, akit nem bolondít meg a hatalom, aki a népének hű szolgája, ahelyett, hogy a porból mocsokba szorítaná azokat, kik hűségesek hozzá...

2. fejezet Városi élet

Az első amihez hozzáértem, az egy fának az ága volt, ahogyan végigkarcolta az oldalamat, de még nem érkeztem meg a földre. A következő pillanatban már nem zuhantam tovább. A karjaim beszorultak a fa ágai közé, a lábam, pedig lefelé lógott. A hirtelen becsapódástól úgy éreztem, leszakad a kezem. A sárkány, akivel a föld alól érkeztem, egyszerűen nekiment a földnek, majd a beomló fákkal együtt ő is eltűnt a föld alatt.
Nehezen kiszabadítottam a kezemet, mikor a fa, melyen fennakadtam, szintén süllyedni kezdett.
- Ez így nagyon nem jó! - jelentettem ki, majd lepattantam a fáról, és futni kezdtem egyenesen.
Minden egyes lépésem nyomán éreztem, hogy a talaj omlik össze. Azt gondoltam, ha ezt túlélem, soha többé nem megyek be ebbe az erdőbe. Vagy abba, ami marad belőle.
Az előttem lévő táj kezdte egyre jobban elvenni a kedvemet mindentől. eleinte nem tudtam, merre kezdtem el futni, most viszont egyre biztosabb vagyok benne, hogy a város felé vettem az irányt. Előttem, habár még messze, kis házakat láttam. Ismerős környék volt. Innen szöktem el, évekkel ezelőtt. Itt végeztek a szüleimmel. Ez volt a kezdet.
A lábaim egyre inkább lelassultak, éreztem, hogy már megállhatok.
Hátra néztem, de nem láttam túl sokat. Az erdő teljesen össze dőlt, és mindezt miattam. Talán nem kellett volna elvenni ezt az íjat. De akkor nem tudtam, hogy ez fog történni. Ezért biztosan hatalmas nagy bajba kerülök majd!
Mivel nem volt hátra harc, elindultam az ismerős táj felé. Mégis minden idegennek tűnt.
A házak ajtajai, és ablakai csukva voltak, csend áradt mindenhonnan.
- Hahó! Van itt valaki? - kiáltottam el magam.
A múltamra emlékeztem.
Ebben a kis faluban csupán 26 ház volt. Mi a közepén laktunk. A szomszédunknak a lánya, Odill volt a legjobb barátnőm. Vele fogócskáztunk, vele csináltunk mindent. Arra gondoltam, az ő házukat látogatom majd meg elsőnek. Ott biztosan meleg szívvel fogadnak majd.
A környéken mindent belepett a gaz, úgy tűnt, régóta nem járt arra senki. De mégis reménykedtem benne, hogy találok majd ott valakit.
Hamarosan megérkeztem a keresett házhoz.
Kis, fa építmény, két ablakkal az elején. Az ajtóhoz három lépcsőfok vezetett fel. Az utolsó mindig nyikorgott, mikor az ember rátette a lábát úgy, ahogyan én is most. Az ismerős hangtól kirázott a hideg. Ezernyi emlék pattant a szemem elé, és hirtelen azt kívántam, bárcsak a múltban lehetnék. Amikor még éltek a szüleim, amikor még nem kellett rejtőzködnöm az életemért egy erdőben, amikor még minden más volt. Édesanyám volt számomra a legnagyobb kincs, amit nem birtokolhattam örökké. Az, hogy őt elvették tőlem, sose fogom megbocsájtani. Hirtelen azt éreztem, bosszút kell állnom. De kin? Ha tudnám, már megtettem volna. De a gyilkosai arcát sajnos sosem láthattam. Ők viszont láttak engem. Félek, ha megtalálnak, végeznek velem. Bár évek teltek el, nem elegendő ahhoz, hogy annyit változzak, hogy ne ismerjenek fel.
Bekopogtam az ajtón, várva, hogy valaki majd kinyitja azt, de senki sem válaszolt.
Hallottam valami mocorgást bentről, így hát megint kopogtam, de ezúttal már meg is szólaltam:
- Hahó, Odill? Én vagyok az, Loreline! Van itthon valaki?
Megtettem azt amit máskor sose tennék, benyitottam. 
Velem szemben egy hatalmas nagy lyuk tátongott a falon. Úgy tűnt, valaki betörte. A szemeim tágra nyíltak.
- Mi történhetett itt? - kérdeztem magamtól.
A ház látszatra üres volt. Körbenéztem, hátha találhatok valami használhatót.
A hálószobában ruhákra leltem. Három éve nem volt rajtam normális, csak az az egy, amiben elszöktem, így hát gondoltam, hogy egyet magammal vihetek.
Hallottam valami kis zajt, mire hátra fordultam. Úgy láttam, valami kis árkény futott el mögöttem.
Visszafordultam, de a szemem sarkából továbbra is hátra néztem. 
- Csak ezt ne - suttogtam, majd a hátamhoz kaptam. Először kicsit meglepődtem, de aztán eszembe jutott az új íjam. Felhúztam, és a szobából vártam, hogy valaki, vagy valami megjelenjen. 
A következő pillanatban egy kis labda esett be a szobába, melyből füst áradt mindenfelé. Köhögni kezdtem tőle, majd elindultam az ajtó felé, hogy kimeneküljek, de egyre több és több esett be mindenfelé. 
A sok füst ellehetetlenítette, hogy lássam az ajtót, de a túloldalon lévő hatalmas lyukat még láttam, onnan folyamatosan áradt kifelé a füst. Futni kezdtem felé. Csupán pár lépés lett volna, mégis nehezemre esett menekülni. Minden egyes lépésnél húzott lefelé a fejem, szédültem. Éreztem, hogy hamarosan össze fogok esni, de szerencsémre még éppen időben kiértem a csapdámból. Egyből a földre zuhantam, majd levegő után kezdtem kapkodni. Már nem szédültem annyira, akkor felnéztem. Egy pár cipőt láttam, vele együtt a gazdáját, aki egyenesen rám tartotta a fegyverét, egy íjat. 
A férfi körülbelül 180 centiméter magas lehetett. A haja kicsit hosszabb, barna színű, a szemei kéken ragyogtak, miközben gyilkos tekintettel mért végig. A ruháján láttam, hogy nem királyi, vagy valahogy az udvarba tartozó, egyszerű barna ruhát viselt. Nem volt rajta címer, se semmi hasonló. Az íja sem volt modern. Amin viszont jobban meglepődtem, az a mögötte lévő sárkány volt, hátán nyereggel. 
- Létezhet, hogy valaki meglovagol egy sárkányt? - kérdeztem tőle folyamatosan a szemébe nézve.
- Neked itt nincs jogod megszólalni, betolakodó!
- Betolakodó? - nevettem el magam, majd egyszerűen felálltam, mire a srác hátrébb lépett egyet.
- Ne mozdulj, különben végzek veled!
Újból nevetni kezdtem, alig bírtam megszólalni.
- Lehet, hogy a sárkányokhoz értesz. De az íjászkodás nem a te mesterséged - abban a pillanatban az idegen meglátta a vállamon lévő íjat.
- Ilyen tartással el sem tudnál találni.... Pedig előtted állok.
- Tolvaj! Mondta, majd a kifeszített íjat ellőtte, majdnem eltalálva engem. Arrébb ugrottam, majd én is a kezembe vettem az íjamat, lövésre készen álltam, de akkor a sárkány a semmiből lökött meg, amitől a nyílvessző az egyik fát találta el, hatalmas szikrázás, és fény mellett.
- Hűű - jött ki minden amire gondoltam, a számon.

1. fejezet Az erdő mélye 2. rész

Sikítva értem földet. Az eséstől bevertem a fejemet. Rá kellett eszmélnem, hogy most nincs időm arra, hogy ezzel törődjek, mert az életem múlik rajta. A sötétben tapogatózva az íjamat kerestem, amit hamarosan meg is találtam. Örömmel ragadtam meg az egyik felét. Nem lett volna értelme tovább keresni egy eltört íj másik felét, ezért eldobtam, majd felnéztem. Az üldözőmnek semmi nyoma sem volt. Nem jött utánam, legalábbis még nem. Életemben nem láttam még ilyen hatalmas sárkányt, főleg nem ilyen közelről. Ami pedig még különösebb, hogy az erdő mélyén, a sűrű fák közt egy ekkora sárkány nem képes megélni, hacsak...
Tovább gondolkoztam, mikor a lábam alatt a talaj mozogni kezdett, én pedig megbotlottam.
Hacsak ez nem egy olyan sárkány, ami nem a levegőben közlekedik, hanem a föld alatt. Létezhet ilyen?
Körbenéztem, gyorsan kellett cselekednem. A sötétben kezdtek kirajzolódni a vonalak, amit a szememnek köszönhettem, hogy elkezdett hozzászokni a sűrű sötétséghez. Balra tőlem úgy tűnt, van egy alagút, arra kezdtem el futni, mikor a hátam mögül éles kiáltással tört ki az új ellenségem. Rohantam, ahogy csak tudtam, és csak reménykedtem benne, hogy egyszer nem ér véget az út, amit választottam. Hallottam, ahogyan szorosan mögöttem halad, éreztem a hátamon végigfutó leheletét, ahogyan közeledik felém. Azt gondoltam, itt a vég, nincs kiút. A lábaim fáradni kezdtek, és szédültem. Másodperceken belül feladtam volna, mikor a talaj újból megnyílt a lábam alatt, majd beszakadt. Ismételten zuhanni kezdtem, de ezentúl puhára érkeztem. 
Éles fény fogadott ott, ahol éppen voltam, habár nem tudtam pontosan, hogy az ott, az hol van.
A kezemet a szemem elé tettem, míg meg nem szoktam újból az éles, különös fényt, majd egyszerűen lehidaltam a látványtól.  Pár méterre előttem egy hatalmas tölgyfa állt. Törzse hatalmas, vaskos volt. Tökéletesen kirajzolódott rajta minden vonása, s úgy tűnt a kérge ragyog. Minden egyes levele, ami a fán pompázott, sötétzöld, és arany színűen világított, ez adva az egész teremnek fényt. Minden zöld volt,  misztikus képet varázsolva a különleges helynek. A talaj alattam puha volt, talán a fűhöz hasonlít a legjobban, mégis sokkal hosszabb, puhább, és sűrűbb.
- Mi ez a hely? - jelentettem ki magamnak, majd elindultam a fa felé. 
Minden egyes lépéssel egyszer biztosabb voltam benne, hogy a levelek aranyból vannak. Egy egész királyságnak elegendő kincset rejtett ez a különlegesség. De mi szerepe van? Miért világít?
Ekkor hirtelen megnyílt felettem a plafon, majd a sárkány jött át rajta.
Gyorsan lefeküdtem a hosszú fűben, hátha észrevétlen maradhatok, és túlélem ezt a kalandot. De ha ez meg is történik, fogalmam sincs, hogy hogyan jutok ki innen. Felmászok a falon, vagy talán megtanulok repülni?
A sárkány a fához sietett, majd körbe járta, mintha csak azt vizsgálná, hogy minden levél a helyén van-e. Miután megbizonyosodott róla, hogy minden rendben van, fejét hajtva lefeküdt, és aludni kezdett a fa mellett.
A fényben minden egyes pikkelye csillogott, amit eddig, fent, a sötétben még nem láthattam. Amit korábban még nem vettem észre, azok a tüskék voltak, amik a hosszú farkából álltak ki. A nyaka körül is különös tüskék álltak ki, de ezek másmilyenek voltak. A háta sima volt. A szárnyai viszont hasznavehetetlennek tűntek. Lyukas volt, és sáros. Úgy tűnt, évek óta nem repült vele. A karmai hosszúak, és szintén sárosak voltak. Ezeket használhatta ásásra, ami egyébként nagyon jól ment neki. De mégis. Egy sárkány mit keres a föld alatt? Miért kezd el ásni, és hagyja ott a szabadságot nyújtó repülést? Ezernyi kérdésem lett volna, de sürgetett az idő. A lyuk alá sétáltam, és azon gondolkoztam, hogy mászhatnék ki innen. Legalább négy métert kéne ugornom ahhoz, hogy megtudjak kapaszkodni, és felhúzhassam magam. Még egyszer a sárkány felé pillantottam, mikor valami megragadt a szemem előtt. Ebből a szemszögből még nem láttam a fát, innen  úgy tűnt, van valami a törzsében. 
Lassan, óvatos léptekkel elindultam felé. A hatalmas lény ekkor már aludt. Az orrlyukából kiáramló levegő minden egyes fűszálat megmozgatott, ami előtte volt. Úgy tűnt, mintha a sárkánynak táncolnának.
Ahogyan közeledtem, egyre tágabbra nyílt a szemem, mivel megbizonyosodtam róla, hogy amit látok, az egy aranyszegélyes íj.
Több sem kellett. Szemet szemért elv alapján, odarohantam, majd mohón megragadtam az íjat, amire a fűszálak abbahagyták mellőlem a különös mozgásukat. Mind rendezetten állt a helyén. Odakaptam a fejem, de a behemót már nem feküdt ott.
Hátrafordultam, mire megint szembe találtam magam a vadásszal. Mélyen a fejembe üvöltött, éles fogait vicsorgatva, mire elsikítottam magam, és szaladni kezdtem, de ő oldalról fellökött, én pedig belekapaszkodtam az egyik tüskébe a nyakáról, majd szorosan átöleltem, ő pedig felfelé vette az irányt, és egyenesen kitört a föld alól, beomlasztva a különleges helyet, kidöntve az összes fát, ami az erdőben állt.
Félve nyitottam ki a szemem, még mindig a sárkány nyakán csüngve, ezentúl viszont a levegőben. Tisztán látszódott, az az erdő közepe felett vagyunk, méterekre a földtől. Alattunk minden beomlott. Az erdő mélye minden fát magába szippantott, lerombolva a központot. Nem tévedtem azzal, hogy a sárkány nem tud repülni. A következő pillanatban egyenesen a föld felé vette az irányt, én pedig újból sikítani kezdtem, hátamon a frissen szerzett zsákmányommal.

1. fejezet - Az erdő mélye

Milyenné válik egy olyan királyság, aminek az uralkodója igazságtalan, és folyamatos háborúba taszítja a népét? Hol a házakból rettegve lépnek ki az emberek, és ahol a legjobb védekezés a fürgeség.

Én ebben a világban élek. Örülnék, ha elmondhatnám, hogy az egyetlen probléma az élő helyünkkel, egy igazságtalan király. De sajnos nem. A mindennapjainkat hatalmas pikkelyes hüllők, sárkányok teszik elviselhetetlenebbé. Úgy vadásznak az emberekre, akár a  macskák az egerekre. A zsákmányaikat elviszik magukkal, azt pedig, hogy mi történik az elesettekkel pontosan, azt senki sem tudhatja, legfeljebb rövid időre.

A szüleimmel pár évvel ezelőtt fejvadászok végeztek. Halálukat követően én következtem volna, de elmenekültem az erdőbe, ahol sohasem találhatnak meg. 

Három éve élek a lombok között, megtanulva a vadászatot, és a rejtőzködést. Egyetlen fegyverem egy íj, melyet magam készítettem el.

A nevem Loreline, ez pedig az életem.

A felkelő  nap napsugarainak lágy érintése ébresztett fel egy újabb álomból, és hoztak vissza a megpróbáltatásokkal teli kegyetlen világba.

Egy hatalmas nyújtózással indítottam a reggelem, ahogy azt mindig is tenni szoktam, majd elindultam a víz nyerő forrásomhoz, egy kis patak felé, mely az erdőn keresztül húzódott végig. Az életemet megkönnyebbítené, ha ennek közelében élhetnék, ez azonban túlságosan veszélyes lenne az állatok miatt, akik szintén ide járnak friss vízért.

A kezemet a patakba dugtam, majd megmostam az arcomat. A nyakamon végigfolyó hideg víztől az egész testem libabőrös lett, majd kirázott a hideg. Inni kezdtem, amikor mozgást hallottam a hátam mögül.

Lassan az íjam felé nyúltam, ezt követően hirtelen mozdulattal pattantam fel a felhúzott íjammal, de senki sem állt mögöttem. Lejjebb eresztettem a kezem, mikor újból hallottam valamit, ezúttal a fák lombjai közül. Azonnal tudtam, hogy mit hallok.

Futni kezdtem úgy, ahogyan csak tudtam, vissza az erdő mélyébe, mikor egy éles sípoló hang mellett, megjelent egy sárkány, célpontjába helyezve engem. 

Egy előttem lévő hatalmas kő felé vettem az irányt, majd mikor elértem azt, átbukfenceztem rajta, majd az íjamat a levegőbe tartva lőttem egyet, ami majdnem eltalálta a sárkányt.

Mikor láttam, hogy célt tévesztettem, felálltam, majd újból futni kezdtem a rengetegbe. Abban reménykedtem, a sűrű fák megakadályozzák majd, hogy tovább kövessen.

Pár lépés után, úgy éreztem, megállhatok, hiszen sikerült leráznom a követőmet. Levegő után kapkodva estem a földre, majd nevetni kezdtem, mikor biztos voltam benne, hogy már nem követnek. Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy sárkánnyal találom szembe magam, éppen emiatt nem vagyok még elég rutinos a menekülés legmegfelelőbb módjában.

A következő pillanatban ráeszméltem, hogy nem tudom, hogy hol vagyok. A sűrű lombok között csupán a madarak krákogása szűrődött át. Hátranéztem, de arra nem mertem menni, éppen ezért elindultam egyenesen, a sötétbe, hiszen ott biztosan nem találkozok óriás hüllőkkel, a többi állattól pedig nem kell tartanom, hiszen ezek után semmi sem lehet eléggé veszélyes. Vagy talán mégis?
Az idő egyre hűvösebbé vállt, és a fényviszonyok sem kedveztek többé. A hatalmas fák sötét ágai behálózták az egész terepet. Csupán egy-két fénycsóva jutott át rajtuk, minimális fényt adva. Az erdő itteni része kihalt volt és hátborzongató.
Úgy döntöttem, ideje vissza fordulnom, hisz ekkorra már valószínűleg a támadóm is eltűnt.
Megfordultam, de egy sziklában megbotlottam, a következő pillanatban pedig a földön találtam magam.
A szilárd talajba támaszkodva hamar felpattantam, és megtettem az első lépést a vissza vezető út felé, mikor egy pár sárga folt jelent meg előttem, majd tűnt el. 
Mocorgásra hátra kaptam a fejem, ahol újból a sárga fényeket láttam, majd az ismételten eltűnt.
- Ki van ott? - kiáltottam el magam, amit morgás követett. Tudtam, hogy újból egy sárkánnyal találkozok. De nem ugyan azzal, hisz ő idáig nem jöhetett be utánam. Akkor már nem lennék életben.
Az íjamhoz nyúltam, hogy támadásra kész legyek, közben folyamatosan kapkodtam azt, a hangokat követően. 
Oldalra léptem néhány lépést, mikor a lábam alól beszakadt a talaj, csapdát állítva nekem. 
A hangok ekkor megszűntek, nyitott szájjal figyeltem az eseményeket, bal lábammal félig a lyukban, mikor a két sárga szempár közeledni kezdett felém addig, míg nem volt benne egészen biztos, hogy a sárkány fejét látom. Hatalmas nagy feje volt, tetején két pár ijesztő szarvval. Fogait vicsorgatva nézett velem farkasszemet.
Legszívesebben sikítottam volna, de nem mertem. Helyette erősen megmarkoltam az íjamat, majd hirtelen mozdulattal a földbe szúrtam, amitől az teljesen beomlott, én pedig zuhanni kezdtem a mélybe.