2. fejezet Városi élet

Az első amihez hozzáértem, az egy fának az ága volt, ahogyan végigkarcolta az oldalamat, de még nem érkeztem meg a földre. A következő pillanatban már nem zuhantam tovább. A karjaim beszorultak a fa ágai közé, a lábam, pedig lefelé lógott. A hirtelen becsapódástól úgy éreztem, leszakad a kezem. A sárkány, akivel a föld alól érkeztem, egyszerűen nekiment a földnek, majd a beomló fákkal együtt ő is eltűnt a föld alatt.
Nehezen kiszabadítottam a kezemet, mikor a fa, melyen fennakadtam, szintén süllyedni kezdett.
- Ez így nagyon nem jó! - jelentettem ki, majd lepattantam a fáról, és futni kezdtem egyenesen.
Minden egyes lépésem nyomán éreztem, hogy a talaj omlik össze. Azt gondoltam, ha ezt túlélem, soha többé nem megyek be ebbe az erdőbe. Vagy abba, ami marad belőle.
Az előttem lévő táj kezdte egyre jobban elvenni a kedvemet mindentől. eleinte nem tudtam, merre kezdtem el futni, most viszont egyre biztosabb vagyok benne, hogy a város felé vettem az irányt. Előttem, habár még messze, kis házakat láttam. Ismerős környék volt. Innen szöktem el, évekkel ezelőtt. Itt végeztek a szüleimmel. Ez volt a kezdet.
A lábaim egyre inkább lelassultak, éreztem, hogy már megállhatok.
Hátra néztem, de nem láttam túl sokat. Az erdő teljesen össze dőlt, és mindezt miattam. Talán nem kellett volna elvenni ezt az íjat. De akkor nem tudtam, hogy ez fog történni. Ezért biztosan hatalmas nagy bajba kerülök majd!
Mivel nem volt hátra harc, elindultam az ismerős táj felé. Mégis minden idegennek tűnt.
A házak ajtajai, és ablakai csukva voltak, csend áradt mindenhonnan.
- Hahó! Van itt valaki? - kiáltottam el magam.
A múltamra emlékeztem.
Ebben a kis faluban csupán 26 ház volt. Mi a közepén laktunk. A szomszédunknak a lánya, Odill volt a legjobb barátnőm. Vele fogócskáztunk, vele csináltunk mindent. Arra gondoltam, az ő házukat látogatom majd meg elsőnek. Ott biztosan meleg szívvel fogadnak majd.
A környéken mindent belepett a gaz, úgy tűnt, régóta nem járt arra senki. De mégis reménykedtem benne, hogy találok majd ott valakit.
Hamarosan megérkeztem a keresett házhoz.
Kis, fa építmény, két ablakkal az elején. Az ajtóhoz három lépcsőfok vezetett fel. Az utolsó mindig nyikorgott, mikor az ember rátette a lábát úgy, ahogyan én is most. Az ismerős hangtól kirázott a hideg. Ezernyi emlék pattant a szemem elé, és hirtelen azt kívántam, bárcsak a múltban lehetnék. Amikor még éltek a szüleim, amikor még nem kellett rejtőzködnöm az életemért egy erdőben, amikor még minden más volt. Édesanyám volt számomra a legnagyobb kincs, amit nem birtokolhattam örökké. Az, hogy őt elvették tőlem, sose fogom megbocsájtani. Hirtelen azt éreztem, bosszút kell állnom. De kin? Ha tudnám, már megtettem volna. De a gyilkosai arcát sajnos sosem láthattam. Ők viszont láttak engem. Félek, ha megtalálnak, végeznek velem. Bár évek teltek el, nem elegendő ahhoz, hogy annyit változzak, hogy ne ismerjenek fel.
Bekopogtam az ajtón, várva, hogy valaki majd kinyitja azt, de senki sem válaszolt.
Hallottam valami mocorgást bentről, így hát megint kopogtam, de ezúttal már meg is szólaltam:
- Hahó, Odill? Én vagyok az, Loreline! Van itthon valaki?
Megtettem azt amit máskor sose tennék, benyitottam. 
Velem szemben egy hatalmas nagy lyuk tátongott a falon. Úgy tűnt, valaki betörte. A szemeim tágra nyíltak.
- Mi történhetett itt? - kérdeztem magamtól.
A ház látszatra üres volt. Körbenéztem, hátha találhatok valami használhatót.
A hálószobában ruhákra leltem. Három éve nem volt rajtam normális, csak az az egy, amiben elszöktem, így hát gondoltam, hogy egyet magammal vihetek.
Hallottam valami kis zajt, mire hátra fordultam. Úgy láttam, valami kis árkény futott el mögöttem.
Visszafordultam, de a szemem sarkából továbbra is hátra néztem. 
- Csak ezt ne - suttogtam, majd a hátamhoz kaptam. Először kicsit meglepődtem, de aztán eszembe jutott az új íjam. Felhúztam, és a szobából vártam, hogy valaki, vagy valami megjelenjen. 
A következő pillanatban egy kis labda esett be a szobába, melyből füst áradt mindenfelé. Köhögni kezdtem tőle, majd elindultam az ajtó felé, hogy kimeneküljek, de egyre több és több esett be mindenfelé. 
A sok füst ellehetetlenítette, hogy lássam az ajtót, de a túloldalon lévő hatalmas lyukat még láttam, onnan folyamatosan áradt kifelé a füst. Futni kezdtem felé. Csupán pár lépés lett volna, mégis nehezemre esett menekülni. Minden egyes lépésnél húzott lefelé a fejem, szédültem. Éreztem, hogy hamarosan össze fogok esni, de szerencsémre még éppen időben kiértem a csapdámból. Egyből a földre zuhantam, majd levegő után kezdtem kapkodni. Már nem szédültem annyira, akkor felnéztem. Egy pár cipőt láttam, vele együtt a gazdáját, aki egyenesen rám tartotta a fegyverét, egy íjat. 
A férfi körülbelül 180 centiméter magas lehetett. A haja kicsit hosszabb, barna színű, a szemei kéken ragyogtak, miközben gyilkos tekintettel mért végig. A ruháján láttam, hogy nem királyi, vagy valahogy az udvarba tartozó, egyszerű barna ruhát viselt. Nem volt rajta címer, se semmi hasonló. Az íja sem volt modern. Amin viszont jobban meglepődtem, az a mögötte lévő sárkány volt, hátán nyereggel. 
- Létezhet, hogy valaki meglovagol egy sárkányt? - kérdeztem tőle folyamatosan a szemébe nézve.
- Neked itt nincs jogod megszólalni, betolakodó!
- Betolakodó? - nevettem el magam, majd egyszerűen felálltam, mire a srác hátrébb lépett egyet.
- Ne mozdulj, különben végzek veled!
Újból nevetni kezdtem, alig bírtam megszólalni.
- Lehet, hogy a sárkányokhoz értesz. De az íjászkodás nem a te mesterséged - abban a pillanatban az idegen meglátta a vállamon lévő íjat.
- Ilyen tartással el sem tudnál találni.... Pedig előtted állok.
- Tolvaj! Mondta, majd a kifeszített íjat ellőtte, majdnem eltalálva engem. Arrébb ugrottam, majd én is a kezembe vettem az íjamat, lövésre készen álltam, de akkor a sárkány a semmiből lökött meg, amitől a nyílvessző az egyik fát találta el, hatalmas szikrázás, és fény mellett.
- Hűű - jött ki minden amire gondoltam, a számon.